1.Fejezet - "Kedves Naplóm!"

"Honnan tudod, hogy valaki szomorú, pedig mindig mosolyog?
- Csak egyszer nézz rá akkor, mikor nem beszél senkivel, egyedül ücsörög egy padon, rengeteg emberrel körbevéve. Ha mosolyog, akkor valóban boldog, de ha csak szomorúan bámul maga elé, tudni fogod a szemébe nézve, hogy milyen magányos is valójában." - Zoé Szabo

Kedves Naplóm!

Dear Diary♫

Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Talán ott, hogy nagyon régen írtam ide és már nagyon hiányoztál. A helyzetem továbbra is változatlan és ugyanolyan szar... Most épp egy kedves kis családnál húzom meg magam. Jenna és Aeron nagyon aranyosak. Próbálnak velem összebarátkozni meg ilyenek, de nem hagyom nekik. Tudom, hogy így egy nagy hülye vagyok, de mire megkedvelném őket, addigra megint elhelyeznek másik szülőkhöz és akkor megint elveszítem azokat, akik a legfontosabbak nekem. Ez még egyszer nem történhet meg. 

Apa rettenetesen hiányzik. Hat éves korom óta lefekvés előtt mindig rá gondolok. A maci, amit tőle kaptam mindig mellettem fekszik és olyan, mintha apa lenne velem. Hiányzik. Hiányzik a mosolya, a szeme, az óvó pillantásai, a szoros ölelése, a puszijai. Hiányzik, hogy nem lehetett ott velem az első nap az iskolában, a ballagásomon, a gitáros előadásaimon és az is, hogy nincs, aki figyelmeztesse a pasimat, hogy ha megbánt, akkor neki lőttek. Az apai szigor és aggódás. Minden egyes porcikája hiányzik. Emlékszem, mikor nagyon féltem valamitől, akkor mindig azt mondta, hogy együtt minden akadályt legyőzünk. Mi már nem. 

És ott van Daniel is, a "pasim". Bár inkább nevezném egy elmebeteg állatnak, mintsem egy normális embernek. Kezdetben tök rendes volt, szerettük egymást meg ilyenek. Az élet csupa boldogság volt, rózsaszínben láttam mindent. Vele mindent megbeszélhettem, egy megértő társ volt, bármikor számíthattam rá és ami a legfontosabb, hogy a szerelmem volt. De sajnos csak volt. Ugyanis durván egy hónap elteltével gyökeresen megváltozott. Teljesen elhanyagolt, szinte átnézett rajtam. Rossz társaságba keveredett, ahol a cigi, a drog, a pia és a szex volt a minden. Én nem akartam azt a világot, így próbáltam elmenekülni tőle, de Dany nem hagyta. Megfélemlítéssel és erőszakkal tartott magánál. Nem egyszer volt olyan, hogy eszméletlenül hevertem a padlón egy-egy veszekedés után, vagy valamelyik csontom nem tört volna el a verekedések közben. Neki csak azért kellek, hogy a vágyait kiélhesse rajtam. Ezért is dolgozom több helyen, hogy legyen pénzem és minél előbb elhúzhassak innét a fenébe. Távol Tőle, távol a gondokból épült kastélytól, ahol én voltam a királynő ...

Hmm.. a munkáról jut eszembe. Basszus el fogok késni..

Naplóm gyors összecsuktam, majd beviharoztam a fürdőszobába és elvégeztem a reggeli rutinomat. Egy forró, de rövid zuhany, fogmosás és hajszárítás. Felvettem egy fehérneműt, majd a szekrényemből az első ruhát kikapva felöltöztem. Hajamat egy laza kontyba fogtam, majd kisminkeltem magam. Szerencsére a lila folt, amit Danytől kaptam már nem volt annyira feltűnő, így egy kicsit kevesebb alapozót kellet kennem az arcomra. Ellenben a nyakammal. Friss sebhelyek. Valaki, elég rendesen kiszívhatta. Tele volt lila és piros foltokkal, némelyik véres is volt. Király! Most körülbelül úgy nézhetek ki, mint aki találkozott az éjszaka közepén két vámpírral. Felkaptam az egyik sálamat, majd a sebhelyeket jó alaposan elfedtem vele. Felvettem a tatyóm és a napszemüvegemet is biztos, ami biztos alapon. Lesprinteltem a konyhába, de Jenna és Aeron nem voltak sehol. Biztos dolgoznak vagy valami hasonlók. Bár nem nagyon bánom, hogy nincsenek itt. Elvettem egy almát, majd elindultam a cseppet sem jól fizető, álmaim munkahelye felé, amely ez esetben egy újságos bódé volt a Trafalgar Square-en...

Az idő gyorsan telt, ahogy figyeltem a téren levő gyerekek boldog és önfeledt játékát. A kicsik a galambokat kergették, míg az apukájuk videózták őket és az édesanyjuk a pici babára vigyázott. Egy tökéletes család. Mennyire szerettem volna én is egy ilyenben felnőni. Az igazi szüleimmel, ahol apa és anya együtt vannak, szeretik egymást, s megajándékoznak egy kistesóval. De nekem nem ilyen élet jutott. Hol van ilyenkor egy hullócsillag, vagy egy kívánság kút vagy pedig egy három kívánságot teljesítő aranyhal. Hol vannak ők ilyenkor? Hol van az én Tündérem, aki mindezt megadja nekem?...

A gondolkodásból egy kapucnis srác rángatott ki, aki már vagy 20 perce itt áll és az összes újságot végig lapozza, nekem pedig be kéne zárnom.

- Bocsi, de veszel is valamit vagy nem, mert nekem mennem kell!

- Ja nem. Semmit. Bocsi csak..áhhw mindegy.- visszarakta az utolsó újságot is a helyére, majd felém fordult, miközben levette napszemüvegét. Eszméletlenül helyes pasi volt. Barna bőr, tökéletes mosoly és hatalmas barna szempár. Kicsit tovább néztem rá, mint kellett volna és ezt ő is észrevette.- Felismersz?

- Sajnálom, de nem. Ismernünk kellene egymást?

- Nem. Dehogyis. Csak megkérdeztem. De nekem is mennem kell. További szép napot! Szia. - mielőtt bármit is mondhattam volna lelépett. Hát oké. Szia neked is. Ez fura volt. Elgondolkodtam, hogy honnan is ismerhetném Őt. Rokon? Az kizárt. Még egyetlen rokonomat se láttam. De hogyha mégis, akkor pont Rá nem emlékeznék?! Osztálytárs? Ez hülyeség. A gimivel már végeztem és hát megint ugyanaz. Pont Rá nem emlékeznék? Akkor mégis honnan kellene ismernem? Szomszéd? Barát? Az étteremből? A bárból? Nem tudom. De ha már láttam volna, akkor biztos, hogy felismerném. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben hagytam ott az újságos bódét és indultam el a másik "kedvenc munkahelyem" felé, az étteremhez...

Mindig is féltem bejönni ide dolgozni, hiszen ez az egész mindenség itt Dany tulajdona. Ami boldogít ebben a kilátástanul reményvesztett helyzetben az az, hogy kapok fizetést és hogy csak két naponta jár ide D. És ez pont egy olyan nap. Úgy érzem, hogy bajok lesznek. Már előre félek...

Már este hat óra van és még nem történt semmi balhé. Azt leszámítva, hogy egy bunkó vendég rám öntötte a kóláját, már nem Lightosat, hanem Zerot vittem neki és utána pedig fizetés nélkül távozott. Hát én kérek elnézést. Épp egy asztalt szedtem le, mikor egy ötfős fiú társaság tért be hozzánk és elfoglalták a legeldugottabb asztalunkat. Király! Fiúk is, öten is vannak, túl jó kedvük van = nem akarok oda menni. De muszáj, mivel ők is vendégek. Elindultam feléjük, de az ajtón épp akkor jött be Dany. Ahogy megpillantottam őt, a kezem megremegett és majdnem elejtettem a tálcámat. Szerencsére még időben összeszedtem magam, de ezt ő is észrevette. Ma még a szokásosabbnál is mérgesebb volt. Arca piros már az idegességtől, szemeivel szinte ölni lehetne, cigi a kezében, a kifelé menő embereknek neki ment és ahogy megpillantott féloldalasan mosolygott egyet. Ismerem ezt a nézését és ezt nem sejtet semmi jót. Nem fogom egy könnyen megúszni a mai napot. De mit sem törődve vele folytattam az utamat az öt fiú felé.

- Sziasztok! Mit hozhatok? - kérdeztem tőlük a már megszokott szöveget, mire mindegyik rám emelte tekintetét és jó alaposan végig mértek. Utálom ezt. Úgy csinálnak, mintha még sose láttak volna nőt. Gyökerek.

- Nekem csak a telefonszámodat. - szólt egy kisfiús arcú, göndör hajú srác.

- Egy pohár vizet sem hozok, ha így folytatod. - szóltam vissza a kelleténél is nagyobb hevességgel.

- Bocsánat. - neki már nem mondtam, de spongyát rá.

- Én akkor kérek szépen egy nagy tál extra sajtos makarónit. - mondta az egyetlen szőke hajú srác a társaságból.

- Nektek mit hozhatok? - néztem a többiekre, de a tekintetem megakadt valamin, vagy inkább valakin. Olyan ismerős volt. De nem tudom, hogy honnan. Túl sokáig bámultam rá, s közben az agyamban lepörgött számtalan lehetőség, hogy honnan ismerős, és Bingó! Reggel az újságosnál. Ő volt az. Ugyanaz a barna bőr, tökéletesen beállított haj, a szexi mosoly és a csodálatos szempár.

- Csak egy kólát kérünk. - válaszolta Ő, de én még mindig be voltam fagyva.

- Te... - kezdtem volna a mondatom, de Dany félbeszakított.

- Nona Baby!! Vonszold már ide azt a formás feneked! - szó szerint átüvöltötte a fél éttermet és cseppet sem zavartatta magát, hogy mások is vannak itt rajtunk kívül.

- Már is hozom. - sablon szöveg, egy erőltetett mosoly és már indulás is Dany felé.

- Mi az? - nekem akartam balhét, de kicsit durván válaszoltam neki, amit persze nem nézett jó szemmel.

- Hova a halálba raktad a hamutartómat? És mi az, hogy ilyen stílusban beszélsz a velem? Nem megmondtam neked, hogy mi lesz, ha még egyszer itt flörtölgetsz nekem a pasikkal?

- Sajnálom - csak ennyit bírtam kinyökögni. A távolság egyre gyorsabban csökkent közöttünk és már szinte láttam, hogy mi fog történni.

- Én nem! - a keze már lendült is és az arcom az útjában volt. Felkészületlenül ért. Csak az egyik lábamon támaszkodtam és ahogy megütött elvesztettem az egyensúlyomat. Elestem, fejemet pedig beütöttem a pult sarkába, majd minden elsötétült...

Nem tudom mennyi ideje fekhetek itt, de amikor kinyitottam a szemem, egy csomó ember körülöttem legyeskedett és aggódva tekintettek rám. Elsők között az öt fiú, akiknek a rendelést kellett volna kivinnem.

- Jól vagy? Fel tudsz állni? - kérdezte az "újságos" srác.

- P-persze. - már álltam is fel, de abban a pillanatban megszédültem. Már vártam, hogy mikor érzem meg a kemény és hideg padlót, de helyette két kar szorosan tartott. Az Ő karjai. Belenéztem a csodás szemeibe, s szinte teljesen elvesztem bennünk. Nem hiába mondják azt, hogy a szem a lélek tükre. Amikor hozzám ért a hideg kirázott és még jobban elkezdtem szédülni.

- Hogy hívnak?

- Nona. - még annyira erőm volt, hogy válaszoljak a kérdésére, majd egy újabb szédülős roham tört rám. Még halványan, de érzékletem a körülöttem levők társalgását és néhány dolgot ki tudtam venni belőle. Mit csináljunk?... Vigyük hozzánk... Majd meglátjuk... Nem akarok elmenni velük, de gy szédülés és a beálló sötétség mindenre megadta a választ.

*Prológus*

-6 éves Nona-

" Minden egy ártatlan kis falfirkával kezdődött.."

Apa és anya a szobájuk közepén álltak és hangosan csúnya szavakat kiabáltak egymásnak. Sose láttam apucit ennyire másnak. Anya nagyon sírt és hozzá dobta a párnát apuhoz. A kis asztal alól figyeltem őket és a kedvenc macim vigyázott rám. 

- Neked mindig csak a szórakozás volt fontos! Velem már nem is törődtél. Csak a haverjaiddal meg a lányunkkal lógtál.

- Ha így gondolok, akkor inkább lelépek. Ők legalább megértenek és egyik sem olyan hárpia, mint amilyen te vagy! - apu az ajtó felé futott és anyu követte.

-  Jobb is lesz, ha elmész! Nem fogsz senkinek se hiányozni! 

Apuci még mindig csak futott, nem is nézett vissza. Az ablakból figyeltem, ahogy átsiet az úton, de jött egy kamion. Egy kamion és már nem tudott megállni.

- Apu?!!! 

...